"Szeretettel Mindannyiuknak:
-eljárása a mikró-fotózás területén szabadalomjellegű újítás
- 2004 – AFIAP diploma /Nemzetközi Fotóművészek Szövetsége/
-évtizedek óta jegyzett alkotó a kortárs magyar fotográfiában
-alkotásai több, mint 50 kiállításon szerepeltek itthon, és világszerte
-soha nem élt kirakatban, nem járt művészpartikra, nem keresett pártfogókat
-máig alkotó, kísérletező kedvű művész"
Lehotka László |
"MesélŐ
Mottó: Aki kiabál, az messzire hallatszik, de hamar elfelejtik. Aki hallgat, a helyett a tettei (és az alkotásai) beszélnek, amik megmaradnak. /Konfuciusz/
A csendes váci…. Lehotka László fotóművész
-Az életünk elején nagy kíváncsisággal, és elszántsággal akarjuk megismerni és meghódítani a világot. A kudarcokat hamar felejtjük, s máris egy új vágy nyomán indulunk tovább. Aztán az évek múlásával lassul a tempó, és már mérlegre tesszük a céljainkat. Nálad - így 70 után-hogy áll a raktárkészlet optimizmusból és lelkesedésből?
Valóban, most a 73.-ik évemben, már nincsenek világot rengető célok - a kisebbekkel is beérem. Leginkább az értékelés a feladat. 2020 végén elhatároztam, hogy rendet rakok a számítógépemen, a polcokon, a fiókokban: összesítem és letisztázom a munkáimat. Van mit válogatnom, több mint 500 CD-t, 80 DVD-t kell átnéznem, és a régi, analóg filmes képeim, mikró-fotóim digitális színtérre kerülnek. A munka során sok érdekes, elfeledett történetet találtam, és optimizmussal tölt el, hogy néhány új digitális mikró-fotóm minősége eléri a filmes időszak szintjét. Mostanában született meg az a vágyam is, hogy mikroszkóppal digitális fotót készíthessek. Ez ugyan még távol áll a megvalósulástól, de érdekes kihívás, jó kísérletezni vele. Az ilyen feladat most is lázba hoz.
-Annak idején, mikor megízlelted a fotográfia csodáját: erős rajtod volt, szinte az első exponálások sikert arattak. Megjelentek a képeid, és jöttek a díjak, elismerések is.
Igen, "villámrajt" volt! Számomra is meglepő gyorsasággal jutottam el a kezdeti lépésektől a Magyar Fotóművészek Szövetsége tagságáig, s itt én voltam az első, akit 1981-ben az első nekifutásra felvettek. Tőlük 1980-ban úgy nyertem díjat „Az év képe” pályázaton, hogy még nem voltam tag. Egy év múlva már a Művészeti Alapnak is tagja lehettem. És újabb egy évre, 1983-ban az első önálló kiállításom nyílt, éppen itt, Vácon, a Madách Imre Művelődési Központban. Szépen rímelt erre, hogy az 50.-et, 30 év képeiből, ugyanitt mutathattam be. Mintegy 35 díjat nyertem hazai és nemzetközi pályázatokon. Ezek közül igen emlékezetes a „Magyar Fotográfia 89” országos kiállítás második díja, amit a Műcsarnokban vehettem át. Ugyanebben az évben jött egy másik nagy elismerés Sir George Pollock angol fotográfustól, aki szintén a mikró-fotózás műfaját művelte. Képeimet látva levélben keresett meg, és azt írta, hogy még nem látott olyat, hogy egy mikró-fotó tájképpé alakuljon át.
-Akkoriban Budapesten, a Műszeripari Kutatóintézetben voltál fejlesztőmérnök. Ez utazásokkal is járt: Magyarországon és az akkori NDK területén is. Akkori családoddal – feleségeddel és kislányoddal – Gödön éltetek, naponta vonatoztál. Mindezek mellé kellett a művészi alkotómunkának beférni.
Nehéz időszak volt. A fotózásra, és a képekkel való foglalatosságra csak az este, az éjszaka, a hétvégi idő maradt, és az artfotózás mellé az alkalmazott fotó területén is egyre gyülekeztek a megrendelt munkák. Biztos ismerős: az új szerelem mindent visz, szárnyakat ad, és repülni kell…. Hiába aludtam csak 4-5 órát, és nélkülöztem a családom, az objektíven át felfedezett világot egyre csodásabbnak éreztem. Persze minden gyönyörűségnek ára van, pár év múlva válás lett a vége. Más változások is jöttek: hazaköltöztem, a munkahelyem is megszűnt, szabadúszó lettem.
-Akkor, mikor te még a szárnyaidat bontogattad, a Lehotka családban már volt egy sikeres művész: bátyád, Gábor az akkori idők ünnepelt orgonaművésze volt, külföldi turnékkal, hírnévvel. Milyen volt az ő „árnyékában” művészeti pályára lépni?
Bátyámmal való viszonyomat meghatározta a 10 év korkülönbség, és az, hogy apukánk korai halála idejében én 8 éves voltam. Kicsit apaként tekintettem rá. Az ő ifjúkori elképzelése az volt, hogy ő pap lesz, én pedig orgonálok – volt eset, hogy bezavart az ágy alá, és papuccsal dobált, ha a zenetanulástól ellenkeztem. De mikor elvégezte a Zeneakadémiát, és megtapasztalta a művészek közötti kíméletlen könyöklést, már nem támogatta, hogy ebbe a körbe kerüljek. Aztán hogy mégis elindultam egy másik művészeti ágon, és látta, hogy ugyanolyan megszállottan haladok rajta, mint ő a magáén: a kezdeti kemény kritikák lassan felolvadtak, és már ő bízott meg, hogy CD borítóit, könyvborítóit elkészítsem. A kétkedőből – legnagyobb örömemre - rajongó lett, aki büszke volt a sikereimre, és az életkorunk előre haladtával is sokat közeledtünk egymáshoz.
-Az artfotózás mellett több évtizedes, és nagyon sikeres a már említett alkalmazott fotós-, és grafikai munkásságod is. Munkáidból a mai napig is szívesen használnak, mert ötletesség, funkcionalitás és esztétikum ötvöződik bennük.
1982-ben a Képzőművészeti Kiadó volt az első cég, amely felhasználta a képeimet, képeslapok formájában. Ennek révén jöttek sorra a megbízások: Chemolimpex, TVK, Medimpex. A megszokottól eltérő látvány és megoldások egyre több reklámszakember figyelmét keltették fel, és egy idő után a katalógusok, kiállítási installációk, cégnaptárak, termékillusztrációk grafikai munkáit is magam készítettem. Aktív éveim során több, mint 80 különböző céggel kerültem kapcsolatba. A legkülönbözőbb megbízásokkal kerestek meg: még csempemotívumot is terveztem. Nagy kihívás volt az a megbízatás is, melynek eredménye itt, a váci DDC tanácstermében látható. Egy 2 x 4,5m (!) méretű képet készítettem a gyárról, de az akkor még meglévő 3 db óriáskéményt ki kellett retusálni. Ezt már a számítógép segítségével oldottam meg.
-A gép, amely megváltoztatta a világot! És benne a művészetet is…
Ez is egy érdekes történet az életemben, talán kicsit sorsszerű is, hiszen az első számítógépemet nem vettem, hanem nyertem 1991-ben! Majd rögtön utána egy másodikat is, amit akkor a nagylányomnak ajándékoztam. Teljesen autodidakta módon tanultam meg az alkalmazásokat, az egyszerű rajzolás után a festő-, és grafikai programokat. A festészet mindig vonzott, és biztatást adott az is, hogy legnagyobb kedvenceim, az impresszionisták is: szinte „kitapintható ecsetvonásokkal” dolgoztak. A gép technikájával ma már én is úgy tudok dolgozni, mint egy igazi ecsettel, csak éppen az olajfesték szagát nem lehet érezni.
-Te fotósként lettél elkönyvelve, s a művésztársak közül többen csodálkozva, vagy értetlenséggel fogadták ezt az új módszert. Pedig az üres képernyő nagyon hasonlít az üres festővászonhoz, és a digitális ecsetek is a művész álmait festik meg.
„Évfordulók” című kiállításom (2008, Kúria Galéria, Vác) képeinek már a fele készült számítógépes módon. Néhány éve társítom is a kétféle képalkotást: érdekes, ahogy a digitális ecsetvonások közt egy eredeti fotóm részletei felbukkannak. Inspirál, hogy a munkáim a képzőművészeti műfajok terén határokat feszegetnek. A digitális világ már a fotózásnál is teret hódított, ki tudja, mi vár még ránk? A műfajok átjárhatók. Akinek a képzelete szabadon szárnyal, azt csupán a megszületett kép érdekli, és nem az, hogy milyen eszközzel készítették. Legnagyobb dicséretet e téren Kokas Ignác festőművésztől kaptam, aki egy fotóm láttán felkiáltott:” Ez a kép pont olyan, mintha én festettem volna!”
-Az alkotás öröme (és édes kínjai) tehát a mai napig elkísérnek, és abban lehettél sikeres, amit szeretsz.
Mikor 5-6 éves voltam, s kérdezték, mi szeretnék lenni, lelkesen válaszoltam: „Délelőtt gyáros, délután mozdonyvezető, éjszaka csillagász.” A csillagok, az űrutazás, az UFO-kal kapcsolatos hírek ma is érdekelnek; és milyen a sors, éppen egy mozdonyvezető lánya lett a második feleségem. A kis dolgokhoz, az élet apró csodáihoz is mindig vonzódtam, nagy kedvencem volt az apukám készítette vasútmodell. Mikor az első komolyabb fényképezőgépet meg szerettem volna venni, éppen ennek az eladásából tellett erre. A szívemben máig velem van. És a fotográfiában is hamar rátaláltam a parányi dolgok különleges világára. Ma sincs olyan napom, hogy a képekkel való foglalatosság kimaradjon. Feleségemmel gyakran fotózunk barangolásaink alkalmával, ezen képeimből válogatok az MTI-Fotóbankja számára, ahol mintegy 4000 fotóm várja felhasználóit. Örömmel veszek részt a Magyar Fotóművészek Szövetsége Senior Alkotócsoportjának éves kiállításain - az adott év aktuális témája szerint- vagy a váci Forte Fotóklub, illetve a helyi képzőművészek tárlatain is. Izgalmas, új alakulatok is születnek: a Magyar Elektrográfiai Társaság több kiállításán szerepeltem.
-Akkor mégis él benned a beszélgetésünk elején emlegetett optimizmus, és lelkesedés?
Nagy segítség ebben, hogy a magánéletem boldog és rendezett. Nagylányom is fotózott - egy időben a színház világából - jelenleg webszerkesztő, a kisebbik lányom közgazdász, és gyermekorvos feleségemmel örömmel élünk itt, a szülővárosunkban, Vácon. Hálás vagyok a művészpályám adta lehetőségekért. Hálás vagyok a szeretteimért: az első családomért, ahol egyengették gyermekkori lépéseimet, a másodikért, amely elindított egy úton, és a mostaniért, aki támogat, és segít abban, hogy végig menjek rajta."
p.s... ma kaptam e-mailben a fenti megemlékező sorokat, gondoltam ezt azért Neked is tudnod kell... néhány évvel ezelőtt Módos Gábor fotóművész barátomnak köszönhetően, személyesen is megismertem Zita és László művész házaspárt, Vácon rendezett közös kiállításuk alkalmával...a város kávézója megtelt a barátokkal, ismerősökkel Gábor, mint a család régi barátja nyitotta meg...egy külföldi út emlékeit, élményeit, pontosabban New York fotókban és festményekben... kalandos történeteknek és a helyi boroknak, sütiknek köszönhetően gyorsan telt az idő... közben fotóztam, ezt azért már nem kell mondanom, az archív felvételek között a BIPHOTO STUDIO-ban Budapesten, ha visszautazom előkeresem és megmutatom itt... Gratulálok az életúthoz, sikerekhez és a nagyszerű íráshoz, így az ember igazán a szívével lát...
Welcome / Bienvenue / Dobrodosli / Üdv.
(a linkekre feltétlen egy kattintást!)